„Muszáj fölvennünk azt a kesztyűt, amit az élet dob elénk, mert sokkal többet nyerünk, mint amit veszítünk.” - interjú Majzik Edit, színésznővel, akire az élet egy súlyos baleset következtében egy új, nem várt szerepet osztott. Edit elmesélte hogyan birkózott meg vele és hogyan tanulta meg megélni az életet a maga teljességében.

Hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?

1992-ben ismerkedtünk meg egy debreceni próbafolyamat alatt, melyben én színészként Gyuri pedig koreográfusként dolgozott. Kapcsolatunk egy balesetnek köszönhető, ugyanis Évi, Gyuri akkori felesége koreografálta volna az előadást, de eltörte a lábát, így Gyurka „ugrott be” helyette. A többi már történelem… és csak részben szép emlék. Fájdalmas, kétségekkel, kérdésekkel, ugyanakkor mindent elsöprő szerelemmel teli időszak volt. Az ember soha nem büszke arra, ha szétzilál valamit, ha fájdalmat okoz másoknak. Megpróbáltuk egymás nélkül, mert úgy tartottuk tisztességesnek. Aztán mégis és mindenek ellenére egymás mellett kötöttünk ki.

A baleset előtti időszakban a házasságotokban nem a legjobb időszakotokat éltétek meg. Mi történt?

Tulajdonképpen semmi nem romlott el. Csak éppen nem működött megfelelően. Klasszikus történet. Megszületett az első, majd a második fiúnk és én hirtelen megszűntem feleség lenni. Minden figyelmemet – vagy legalábbis figyelmem nagy részét – a kisfiaimnak szenteltem. Szerettem a férjemet, gondoskodtam róla, de kikopott a kapcsolatunkból az intimitás. Ő akkoriban kezdett koreografálni, rendezni, sokat volt távol – amit én messzemenően támogattam –, tudtam, hogy élvezi a munkáját, fontos neki, hogy gördülékenyen fejeződjön be táncos élete és kezdődjön valami más.

Csinálnál-e valamit másképpen?

Mai eszemmel és a történtek után nyilván azt gondolom, hogy dolgaim nagy részét másként csinálnám, na de ez életem majd minden lépésére elmondhatnám, úgyhogy igyekszem magamtól távoltartani a: Mi lett volna, ha… kezdetű gondolataimat. Próbálok hinni abban, hogy mindig helyesen cselekedtem ahhoz képest, hogy hol tartottam emberi fejlődésemben.

Aztán megtörtént a baleset. Mi a legélesebb emléked arról a napról? 

Az összes körülmény élesen él az emlékeimben -főleg Gyuri arca, a gyerekeink ijedtsége- de ha választanom kéne akkor kettőt emelnék ki, az első, az ugrás utáni túl hosszú csend. Csak másodpercek, de pont annyival hosszabbak, hogy elmúljon az ember komfortérzete. A másik pedig a testvérem tekintete amíg vártuk a mentőket a medence lépcsőjénél, a vízben, ölünkben Gyurival... Az ő szemében láttam meg először a tragédiát és abban a pillanatban kezdtem el “nem tudomást venni arról”, hogy ez megtörténhet velünk.

Hogyan teltek a mindennapjaitok az ápolás időszakában?

Eleinte nyilván fogalmunk sem volt, hogy mit jelent Gyurka állapota a jövőnkre nézve. Az ember egyszerűen nem hiszi el, hogy vele ilyesmi megtörténhet és azt sem hiszi el, hogy ha már megtörtént akkor nem ő lesz az a „csoda” akinek sikerül felülkerekednie. A mindennapi küzdelmek napi rutinná szelídülnek és egyszer csak több lesz a jó nap, mint a rossz. És soha egy percre sem voltunk magunkra hagyva. Család, barátok, kollégák, orvosok, orvosbarátok, ismerősök, de ismeretlenek is mind-mind szívügyüknek tekintették Gyurkát, maximálisan odafigyeltek igényeire, úgyhogy bárhonnan nézem, a csoda megtörtént csak nem abban a formában ahogy azt eredetileg gondoltuk.

A fiaid mit érzékeltek ebből a nehéz élethelyzetből? Hogyan tudtál egyszerre helyt állni gondoskodó feleségként és édesanyaként?

Mindent felfogtak és teljesen máshogy reagáltak, jellemüknek, habitusuknak megfelelően. A nagyobbik fiam pillanatokon belül alkalmazkodott és látszólag nem okozott törést az életében a baleset. Neki ez általában könnyen megy, kevésbé foglalkoztatják a körülmények, amíg mikrovilága belső kapcsolatrendszere nem sérül. És az nem sérült, csak függőlegesből, vízszintesre változott. A kisebbik fiam más eset. Ő volt az “apásabb”, komoly szimbiózisban élt Gyurival. A medence partján  rettenetesen megijedt. Nagyon kicsi volt, túl gyorsan történt minden, képtelen volt felfogni a történéseket, amikre ráadásul csak késleltetve kapott bizonytalan válaszokat. Nagyon sokáig tartott, hogy megbarátkozzon az apja a helyzetével, kifejezetten elutasító volt, de később ő volt az egyik legmotiválóbb erő Gyurka életében.

Sokat köszönhetek a szerencsémnek, hogy a gyerekeim ez idő alatt, gyakorlatilag problémamentesek voltak, aktív szülői közreműködésem nélkül is. Hálás vagyok nekik!

Ki támogatott Téged ebben a nehéz élethelyzetben?  

Rengetegen. A családunk, közeli és távoli barátaink, és egy egész város -történetesen Debrecen- a táncos- és színész szakma. A kórházi nővérek, orvosok, mindenki hozzátett valamit az életünkhöz azok közül, akik a baleset előtt és a baleset után kapcsolatba kerültek velünk. Újra és újra erőt tudtam meríteni a férjemből, a barátainkból, a családomból és egy idő után abból a tudatból, hogy az ember a legképtelenebb helyzetekhez is tud alkalmazkodni.

Mi adott számodra erőt a nehézségekben?  

A humor, a tisztelet, az összetartozás, és legfőképpen a szeretet. Sokat beszélgetünk azóta is a családban, a barátokkal erről az időszakról. Legtöbbször a bohóckodások, a könnyes röhögésekbe fulladó beszélgetések jutnak eszünkbe, melyek végső konklúziója az volt, hogy Isten a legnagyobb „tréfamester” ha az ember kedveli a durva vicceket.

Négy küzdelmes év után a férjed elment. Fel tudtál készülni a búcsúra? Egyáltalán fel lehet?

Szerintem a halálra jelen társadalmi rendszerünkben nem vagyunk felkészülve. Nem kompatibilis az életszemléletünkkel, eltartjuk magunktól, féljük, szabadulni akarunk a tudattól, hogy van olyan történés, ami egyértelmű és nincs rá semmiféle befolyásunk. Mindazonáltal, ha a sors kellően kegyes hozzánk, fogadhatjuk felkészülten. Mi megkaptuk ezt a kegyelmet. A négy és fél év alatt mi kendőzetlenül tudtunk beszélni erről is Gyurkával. Inkább kíváncsian, mint rettegve. Épp ezért nekem olyan szerencsém volt, hogy a temetést pontosan olyanra szervezhettem, ahogy azt Gyuri elképzelte. És nemigen sírtam. Jó érzés volt, hogy minden kívánságát teljesíthettem, és nem csak én, mindenki, aki ott volt, aki beszédet mondott, aki verselt. Minden méltó volt mindahhoz, amit ő életében képviselt. Így nem maradtak elvarratlan szálaink, ki nem mondott gondolataink.

Mit üzennél a hasonló helyzetben lévő sorstársaidnak?  

A legfontosabb, amit megtanultam: Megélni a pillanatot a maga teljességében.
Hogy ne féljenek kérni, ne akarják egyedül elbírni azt, ami rájuk nehezedik, ne féljenek megélni a mélységeiket, de tudjanak örülni is. Nevessenek, sírjanak jó sokat. És bármilyen nehéz is, kezeljék lehetőségként az új helyzetet. Egyszerűen muszáj fölvennünk azt a kesztyűt, amit az élet dob elénk, mert végső soron sokkal többet nyerünk, mint amit veszítünk.