„Nagyon fontosak a segítők, de az ember elsősorban magát kell, hogy kézen fogja és vezesse egy adott krízishelyzetben.” - Interjú Csaba Lillával, aki fel tudta venni a harcot a Sclerosis Multiplex-szel, amely végül nem az ellensége lett, hanem segítő társává szelídült. Erről mesélt nekünk!

• Hogyan kezdődött a betegséged?

2012-ben 27 éves voltam, amikor találkoztunk. Váratlanul, ismeretlenül érkezett az életembe. Neve: SM (Sclerosis Multiplex), az ’ezerarcú’. Az életkrízisem magvát egy gyógyíthatatlan, krónikus, gyulladásos, központi idegrendszeri megbetegedéssel való szembesítés jelentette, s az a tény, hogy az egészségem nem magától értetődő többé. Szerencsésnek érzem magam, mert úgy gondolom, hogy viszonylag gyorsan eljuthattam a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház Neurológiai Osztályának SM-Ambulanciájára, ahol – az MRI-felvételnek köszönhetően is – időben felismerték a tüneteim hátterében meghúzódó kórt, és szakavatott kezek közé kerülve – kiemelve dr. Imre Piroska osztályvezető neurológus főorvos máig felelősségteljes, példamutató szakorvosi munkáját és érzékeny, támogató, inspiráló személyét – megkezdődött a kezelésem. Már ekkor éreztem és tudtam, hogy bár rendkívül fontos a megfelelő kezelés és terápia beállítása, de ezen felül nagyon nagy szükség lesz arra, amit saját erőmből hozzá tudok tenni ez élethelyzetemhez. Így eredményesen fel tudtam venni a harcot az SM-mel, amely végül nem az ellenségem lett, hanem segítő társammá szelídült.

• Mit köszönhetsz a betegségeddel való küzdelemnek?

Mindig is egy mosolygós, hittel és belső erővel teli ember voltam, így hát a kezdeti talajvesztést követően, a kilátástalannak látszó helyzetben azonnal elkezdtem keresni egy halványan pislákoló fényt, mely a lehetséges kiúthoz vezethet el. A válság okozta szenvedés befelé irányított, ahol a legmélyebb energiaforrásomra tudtam rátalálni, teljesen ösztönösen. „Bent” egyszerre csak új út nyílt meg az életre… Már közvetlenül a diagnosztizálás után, a kórházi ágyon elkezdtem írni, főleg verseket – az írás mint a legspontánabb életmentő mechanizmus kapcsolódott be nálam, önreflexszerűen. Szokatlan volt megélni, hogy épp egy betegség vezetett el az én mély belső önvalómhoz, oda, amit mindig is kerestem, hogy az írásban megnyílhasson az az esszencia, ami igazán én vagyok. Az alkotás olyan ösztönös erővel ölelt körül életkrízisem legmélyén, hogy egyszer csak ráébredtem arra, hogy az írás, amit én lelkesedéssel és vonzódással csináltam már kiskamaszkoromtól fogva, s amit egy időben valamiért mégis próbáltam elnyomni magamban sikertelenül, egyszerre lelki- és testi rehabilitációmmá vált!

• Milyen lelki úton indított el a diagnózisod?

Ekkor ébredtem rá arra, mennyire fontos, hogy időben forduljunk a „külsőtől” a „belső” felé, mert, ha nem tesszük meg saját jószántunkból, egy válság rákényszeríthet… Legmélyebb érzéseim szavakba öntésével nagyon sokat tettem azért, hogy sérülékenységem megélése mellett paradox módon fokozódhatott a személyes erőm érzése. Az alkotásban felismertem célom, amiért érdemes küzdeni. Ez volt az az „eszköz”, amely ösztönzött abban traumám után, hogy a nehézségek ellenére többé váljak. Mint egy szikra lobbantotta fel bennem az életerőt és reményt –, olyan személyes és spirituális, élmény- és növekedési folyamatot indított el, olyan történés kezdetévé vált, amely e szikra nélkül elkerült volna. Meggyőződésem, hogyha nem lett volna ez a betegség, az alkotás ilyen mélységben nem tudott volna belőlem felszínre jönni.

• Eleinte csak azért írtál, hogy magadat gyógyítsd, azóta viszont már megjelent hét könyved, most készül a nyolcadik. Hogyan változott át benned az íráshoz, a történeteid megosztásához való viszonyod? Hogyan vált az írás a küldetéseddé?

Nagyon jó ez a szó, hogy küldetés, mert én is mindig így szoktam ezt megfogalmazni. Azt látom, nagyon sok olyan betegtársam van, aki a helyzetével, a félelmeivel, a szorongásaival nem tud mit kezdeni. Nagyon sokan titkolják a betegségüket, nem beszélnek róla. Volt egy nagyon mély, katartikus irodalmi olvasmányélményem, ahol ugyancsak egy betegség feldolgozása állt a középpontban, és ennek hatására megszületett bennem az elhatározás, hogy érdemes lenne a sorstársak felé a költészetemen, az irodalmon keresztül nyitni. Nagyon erős küldetésem, hogy minél több beteg társamhoz eljuttassam az írásaimat. Úgy érzem, kötelességem azoknak a betegtársaimnak segíteni, akik be vannak szorulva ebbe a helyzetbe. Hiszem, ha elolvasnak akár csak egy verset, akkor lehet egy aha-élményük, hogy az érzéseikkel, vívódásaikkal belső világukban nincsenek egyedül és ezáltal meg tudnak könnyebbülni.

• Van-e valamilyen mottód, ami kikristályosodott benned az elmúlt tíz évben?

Talán közhelyesen hangzik, de mégis így van: bármilyen nehéz legyen is a helyzet, ha az embernek megvan a belső hite, az akarata, a kitartása, és természetesen egy jó eszköze arra, hogy hogyan tud magán segíteni, akkor minden átvészelhető és minden megoldható. Én ezt szeretném másoknak is megmutatni, főleg a betegtársaimnak.

• A te belső erőd, hited miből táplálkozik?

Szerintem ez egy ajándék az élettől, illetve az anyai nagypapámnál, és az ő családjánál láttam ezt. Nagyon nehéz helyzetből indultak ők is, de aztán a szorgalom, a hit által, nagyon szép életet tudtak bejárni, ami nekem mindenképpen példaértékű.

• Mit üzennél azoknak, akik még az elején járnak ennek az útnak?

Ajándékként kaptuk az életet. Éppen ezért, ha jön egy krízishelyzet, és azt érzem, hogy én most talajt vesztettem, akkor az ember hajlamos rá, hogy elbátortalanodjon és a könnyebb utat választva, feladja. Az élet nem erről szól. Az élet az aktivitásról szól. Tehát akármilyen módon, de valahogy az embernek meg kell találnia a módját, hogy életet leheljen magába. Természetesen nagyon fontosak a segítők, de az embernek elsősorban magát kell kézen fognia és vezetnie ebben a helyzetben.

A cikkben szereplő valamennyi kép a történet szereplőjének tulajdonát képezi.

Fotó: Kovács Bálint