– interjú Opre Judittal, a kislányát egyedül nevelő erős és céltudatos édesanyával!

Opre Judit, a gyermekét egyedül nevelő fiatal édesanya két rosszul sikerült házasság után is képes volt felismerni: gyermeke jólléte az ő boldogságától függ. Judit az anyagi nehézségek és a gyakran elviselhetetlen mértékű terhek ellenére is úgy döntött: csak rajta múlik, hogy hogyan érzi magát. Ma már kiegyensúlyozottan, rendezett körülmények között, nagy szeretetben él kislányával. Milyen út vezetett idáig, és miből merített erőt Judit a legsötétebb időszakokban? Erről mesélt nekünk a vele készült interjúban!

Hogyan kezdődtek a nehézségeid?

Az első férjemet az egyetemi évek alatt ismertem meg, huszonhárom éves voltam, amikor összeházasodtunk, majd huszonhat évesen elváltam. Egyedül maradtam egy lakással, lakáshitellel pénz és munka nélkül, nappali tagozatos egyetemistaként a szüleimtől 230 km-re. Ekkor kezdődött egy közel másfél éves ámokfutás: az iskola mellett diákmunkát vállaltam, tanítottam, kiadtam a szobáimat albérletbe. A határidőnaplóm színkódos volt, az ébresztőm úgy volt beállítva a telefonomon, hogy mutatta hányra hová kell mennem reggel. Egy idő után, amikor már fizikai tüneteim is lettek, be kellett látnom, hogy ezt így nem lehet folytatni. Az orvosok megállapították, hogy nincs semmi bajom, csak többet kellene pihennem. Rettenetesen nehezen szántam rá magam, de abbahagytam az egyetemet.

Ez a lassulás hozott változást az életedbe?

Igen, egyszer csak elkezdtek összeállni a dolgok: jött egy fix munkahely, majd új szerelem, megismerkedtem a második férjemmel, és bár az első egyetemet korábban abbahagytam, ebben az időszakban  újra beiratkoztam a közlekedésmérnöki szakra. Úgy tűnt, minden kikerekedik. A kapcsolatunk szépen indult: összeházasodtunk, jött a baba projekt, meg is fogant a kisbabánk, akit sajnos el kellett engednünk. Nem volt felhőtlen időszak, voltak nehézségeink az életünkben, de a férjemmel közösen sikerült megoldanunk őket. Később nálam rákmegelőző állapotot diagnosztizáltak. Jött a vizsgálatok sora, majd műtét, és végül sikerült felépülnöm. A férjem végig társam volt ebben.

És a rég várt baba is megérkezett, ugye?

Megfogant a babánk, de nagyon nehéz terhesség kísérte, számos komplikációval. Az előzmények miatt sok veszélynek voltam kitéve, megküzdöttünk a hematómával, miómával, de végül megszületett teljesen egészségesen a mi gyönyörű pici lányunk!

De ekkor megint összedőlt minden…

Amikor ő megszületett, utána éreztem azt, hogy ott valami nagyon megtört a kapcsolatunkban. A mai napig nem tudom az okát. Nem lehet azt mondani, hogy az újszülött miatt. Áldott jó baba volt, nem sírt sokat, tudtunk pihenni tőle. Nem mondhattuk azt, hogy miatta ne lett volna időnk egymásra.

Mégis mi változott meg?

A férjem egyszerűen eltávolodott tőlem, aminek az okát ő sem tudta megmagyarázni. Ráadásul sosem tudta jól kezelni a stressz. Nagyon gyorsan felkapta a vizet bármin. Alkoholproblémái is lettek, 10 hetes volt a gyerek, amikor megtaláltam az első általa elrejteni próbált üres üveget. Ez volt az a pont, ahol azt mondtam, összecsomagolok, és megyünk anyuékhoz. Reméltem, hogy sikerül végiggondolni a dolgainkat mindkettőnknek. Ez nem így történt. Miután hazajöttünk sem változott semmi, maradt a fagyos hangulat és az, hogy szerinte nincs baj, egyszerűen ez most egy ilyen időszak. Aztán egyszer egy dühkitörés során bútort tört. Nem akartam én kapni a következőt… Másnap már nem lakott ott., majd később el is váltunk.

Egyedül maradni egy ilyen pici babával nagyon nem lehetett egyszerű…

Amikor egyedül maradtam a három hónapos babával, akkor azért egy pillanatig kétségbe estem. Igazából a feladatok vittek tovább: a pici ellátása, a háztartás, szakdolgozatírás. Amikor az első egyetemet abbahagytam, megfogadtam, hogy bármi is lesz, de le fogok diplomázni. Ez a fogadalom is vitt előre. Egyéves volt a kislányom, amikor államvizsgáztam. Aztán volt egy pont, ahol arra jöttem rá, hogy a gyerek akkor van jól, ha én jól vagyok. Ő akkor nyugodt, hogyha én nyugodt vagyok. Ekkor nekiálltam tudatosan jól lenni. És azt mondtam magamban, hogy bár annyi minden rossz ért, mégsem tehetem meg magammal sem, de a gyerekkel meg pláne nem, hogy ne legyek jól.

Mi adott erőt ahhoz, hogy talpra állj és tovább lépj?

Én azt gondolom, hogy nagyon fegyelmezett és tudatos vagyok. Alapvetően úgy állok a dolgokhoz, hogy nincs lehetetlen. Amit meg lehet oldani, azt meg kell tudnom oldani. Amikor 26 évesen először szembesültem komoly nehézségekkel az életemben, és azt éreztem, hogy ezt egyedül képtelen vagyok megoldani, elmentem egy pszichológushoz. Nagyon fontos dolgokat tanultam tőle és segített más megvilágításba helyezni a dolgaimat. Ez egy nagyon jó alapot adott. Azóta már én is tudom más szemmel nézni magam.

Milyen ajándékot hoztak az életedbe ezek a nehézségek?

Nagyon sokáig – tíz évig – húztam az első egyetemet, mire feladtam. Erre azóta is úgy tekintek, mint 10 kidobott év az életemből. Mert nem éltem benne. Folyamatosan egy „majd, ha” üzemmódban léteztem. Az lebegett a szemem előtt, hogy majd, ha bizonyos céljaimat elérem, majd, ha befejezem az egyetemet, majd, ha normális munkahelyem lesz, majd akkor minden milyen jó lesz. De csak túléltem a napokat. Most már tudom azt mondani, hogy ezt nem akarom. Nagyon tudatosan keresem azt, hogy mitől érzem jól magamat. Hogy ne csak túléljek, de megéljem a napokat.

Mi segített neked eljutni ezekre a felismerésekre?

Volt a kislányomnak egy olyan időszaka, amikor altatni kellett. Nem sokat 10-15 percet, maximum fél órát, de addig ott kellett ülni vele a besötétített szobában csendben. Ahogy ott ültem a sötétben, minden inger nélkül, teljesen önmagamban, ez segített megtanulni csendben lenni. Ilyenkor végiggondoltam a dolgaimat, amit egyébként máskor nem lehetett, mert valahogy mindig volt valami, ami fontosabbnak tűnt. Majd elkezdtem tudatosan kevesebbet tévézni, mellőzni a felesleges telefonnyomkodást, és ez nagyon jót tett. Olyan dolgokról gondolkodtam, hogy mit is szeretnék igazán, hogy érhetem el, miket csináltam rosszul korábban, mit tanulhatok a nehézségekből, a hibáimból. Ez hozott egy alapvető higgadtságot, nyugalmat, magabiztosságot.

Mit üzennél azoknak, akik még nem találják a kiutat saját nehéz élethelyzetükből?

Erre azért nehéz jól felelni, mert amikor valaki benne van épp a mélységben, onnan nézve az megoldhatatlannak látszik. Mindenkinek egyéni útja van, és mindenkinek van egy saját története. Ez az én életem, az én megoldásaimmal, nem biztos, hogy másnak is ezt kell tennie. Ilyenkor viszont nagyon rossz mindenféle közhelyeket hallgatni, hogy majd úgyis megoldódik, meg úgyis minden jóra fordul. Én azt gondolom, hogy mindenkiben benne van a megoldás. Saját magában meg fogja találni a megoldást. De ehhez meg kell állni egy pillanatra, mert amíg az ember kapkod és fél, nem tud jól dönteni. Ha megállok és nyugodtan végiggondolom a helyzetemet, akkor lehetőségem van jó döntést hozni, és megtalálni a kiutat. Esetemben a kiút a belső harmónia megtalálása volt saját és a gyermekem érdekében. Ez egy tudatos döntés volt és az utamon szakemberek segítettek, hogy máshogy lássam a dolgokat és tudatosan keressem azt, ami boldoggá tesz.

A cikkben szereplő valamennyi kép a történet szereplőjének tulajdonát képezi.