– Interjú Barta Viktóriával, aki 40 évesen, elérve eddigi életének szakmai csúcsát, a válás, veszteség és depresszió mélységeit is megjárva úgy határozott, elkezdi élni azt az életet, amire mindig is vágyott.

Hogyan kezdődött a te mesebeli afrikai kalandod?

Az én kihívásokkal teli történetem 19 évesen kezdődött el, amikor életem első szerelmével Közép-Afrikába - Zanzibár szigetére - sodort az élet, ahol egy luxus szállodában kaptunk lehetőséget animátorként dolgozni. Én először nem hittem el, azt gondoltam, hogy ez csak egy vicc, így zéró gyakorlatias nyelvtudással, friss érettségivel, anélkül, hogy tudtam volna, hol van Tanzánia, nekivágtam ennek az izgalmas kalandnak bízva a páromban és szerelmünkben... és egyszer csak valóban ott találtuk magunkat Zanzibár szigetén. A repülőtér csak egy kifutóból állt, körülötte a dzsungel meg az óceán, a parton csupán néhány luxus szállodával… Gyönyörű környezet, hatalmas szerelem, óriás bizalom - olyan volt számomra ez a három hónap, mint egy fantasztikus nyaralás... egy gyorstalpaló nyelv kurzussal összekötve!

Három hónap után az ott végzett minőségi munkánknak köszönhetően egy napon a hotel egyik vendégétől kaptunk egy új, kihívásokkal teli menedzseri munkalehetőséget a fővárosban, Dar Es Salaamban. Új megbízóink azt kérték tőlünk, hogy az ő szerződésük lejárta után, vegyük át a fitness terem menedzselését és személyi edzőként kezdjük el építeni a vendégkörünket. Ez nagyon kecsegtető volt és mi boldogan fogadtuk el ezt az izgalmas felkérést, de akadt néhány problémánk az időzítés és a technika akkori fejlettségének köszönhetően. Ekkor 1999-et írtunk, messze az internet hőskora előtt, és Afrika kellős közepén vagyunk. Fogalmazzunk úgy, hogy nem volt teljesen gördülékeny az online kommunikáció... Egy hálózati hiba miatt a fitness terem vezetőjének írt levelünket visszadobta a rendszer, így az akkori főnökünk tudomására jutott, hogy mással is tárgyalunk így még aznap este azzal fogadott minket, hogy ha ennyire megbízhatatlanok vagyunk, 20 percet kapunk, hogy eltakarodjunk az általa biztosított szállásunkról, mert nincs többé szüksége a munkánkra. Késő este volt, ott álltunk szállás, mobiletelefon, pénz és repülőjegy nélkül a vaksötétben... Nem volt sok választásunk, elindultunk a semmibe…

Hogyan keveredtetek ki ebből?

Egy hétig gettóztunk Zanzibár és Dar Es Salaam között anélkül, hogy bárki tudta volna, hogy hol vagyunk, mi van velünk, és anélkül, hogy fogalmunk lett volna arról, hogyan kerülünk innen haza. A szüleink persze semmit sem sejtettek, de még a helyi barátaink sem... Fizikailag teljesen kimerültünk, nem volt mit ennünk, rettegtünk, közben kétszer is le akartak minket tartóztatni, és lelkileg teljesen felemésztett minket, hogy nem láttuk a haza vezető út lehetőségét.

Végül kölcsönökből és néhány helyi ismerős mesébe illő segítségnyújtásának köszönhetően tudtunk jegyet szerezni egy Milánóba tartó gépre. Sikeresen visszautaztunk Európába, ahol zokogva borultam édesanyámék nyakába, akik boldogan jöttek el értünk Milánóig autóval - mit sem sejtve a tortúránkból - és csak évek múlva mertem nekik bevallani, valójában miért és hogyan jöttünk ekkor haza Afrikából. 

De itt még nem ért véget az afrikai kaland…

Dacára annak az egy hétnek, amikor gyakorlatilag bármikor meghalhattunk volna, olyan volt nekem ez a sziget, mintha otthon lennék. Így három nap múlva, miután kicsit megnyugodtunk itthon, már hívtam is a páromat, hogy mikor megyünk vissza? Végül három hónap múlva visszatértünk Dar Es Salaam-ba, a fitness terembe, ahol megkezdtük manageri és személyi tréneri munkánkat. Fantasztikus időszak volt, de három hónap után innen is hazautaztunk, ekkor már saját elhatározásból!  

Aztán jött egy szakítás… 

Igen, 1,5 év után a párom úgy határozott, egyedül folytatja tovább az útját. Ebbe – különösen azok után, amit közösen átéltünk, és mivel ő volt az első nagy szerelmem – majdnem belehaltam. Hiszen a mi családunkban egészen mást láttam. A szüleim házassága igazi nagy szerelem volt az első pillanattól az utolsóig: 14 évesen találkoztak egymással, és édesapám haláláig el sem engedték egymás kezét. Olyanok voltak, mint a borsó meg a héja.  Abban nőttem fel, hogy a szerelem határtalan, és akkora ereje van, hogy legyőzhető vele minden nehézség! Éppen ezért, amikor életem szerelme elhagyott, összetörtem. Nem tudtam feldolgozni, hogy nélkülem akar továbblépni. 

A szerelemben mélypontot éltél meg, de a karriered felfelé ívelt.

Ebben az időben, hogy eltereljem a figyelmem és túllépjek az önsanyargatás fájdalmas buktatóin, elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát, és táncosként, majd koreográfusként sikeres lettem.  Olyan 10 év következett mely tele volt lehetőségekkel, amelyekkel éltem is. Dolgoztam az ország szinte összes nemzeti színházában, külföldön, de legtöbbet a Budapesti Operettszínházban, televíziós showműsorokban, rendeztem koncert show műsorokat, koreografáltam egész estés street dance előadásokat. 2010-ben házasságot kötöttem, majd 2014-ben az USA-ban a világ egyik legnagyobb hip-hop szervezetének (HHI) elit bírájává választottak, melynek köszönhetően egyre többet utaztam és így különböző országok kultúráját ismerhettem meg. Aztán majdnem napra pontosan 10 év után egy reggel úgy ébredtem fel, hogy nekem vissza kell mennem Zanzibárra. Nem tudtam, hogy miért, csak azt éreztem, hogy ott a helyem. Így repülőre ültem, és mai napig emlékszem a pillanatra, amikor a gép futóműve megérintette a zanzibári leszállópálya betonját. Ekkor számomra érthetetlenül erős, visszatarthatatlan zokogásba kezdtem. Ijesztő volt, de tudtam, hogy ez jót jelent!

Miért volt ennyire fontos, hogy visszatérj oda?

Egyrészt megkeresni egy barátunkat, köszönetet mondani és visszafizetni a kölcsönöket és ezzel együtt személyesen is meghálálni mindent azoknak, akik tíz évvel korábban segítettek nekünk. Nélkülük nem is tudom, hogy mi lett volna velünk ott és akkor. Másrészt meg akartam tudni, hogy azért vonzódom-e Afrikához, mert az első nagy szerelem emléke odaköt, vagy dolgom van ott. 

És sikerült kiderítened? 

A második utazásom során már az első pillanattól fogva olyan érzésem volt, mintha csak előző nap jártam volna ott utoljára – az ízek, az illatok, minden ismerősen köszönt… Kiválóan tájékozódtam Stone Town kis sikátorai között, sőt rám köszöntek régi munkatársak. Hihetetlen érzés volt... Mintha ott megállt volna az idő, kicsit olyan volt, mintha egy párhuzamos dimenzióban lettem volna! Eszembe sem jutott a volt barátom, a nagy szerelem, vagy bármi egyéb a múltból – csak Zanzibár létezett. Ahogy letettem a lábamat arra a földre azt éreztem: Itthon vagyok! 

Újabb varázslatos tíz napot töltöttél itt, majd visszatértél Magyarországra.

Úgy érkeztem vissza, hogy még mindig nem tudom, hogy mi is az pontosan, de éreztem, hogy nekem dolgom van ott. Közben itthon éltem az életemet: koreografáltam, dolgoztam, de sajnos az évek során nagyon eltávolodtunk egymástól a férjemmel. Majd jött egy újabb trauma az életemben: elveszítettem az Édesapámat, aki a Minden volt nekem. Ez a tragédia rávilágított arra, hogy a férjem sem az a férfi, aki mellett meg tudnék öregedni. Ekkor elkezdett minden szétesni. Szakemberek, terápiák, kétségbeesés, félelmek, állandó elégedetlenség... Nagyon sok minden lezajlott bennem, mire ki tudtam mondani, hogy ez nem az az élet, amit élni szeretnék.

Ilyenkor mindig Zanzibárra menekültem, mert ott megszűntek a problémák... Más ember nézett rám vissza a tükörből! Így ezt felismerve egyre többször és egyre hosszabb időtartamokra tértem vissza Zanzibárra, de már szárnyaimat nyitogatva, saját lakást bérelve. Meg akartam nézni, mi van, ha végleg oda akarok költözni. Ottlétem alatt bármi is történt, minden reggel feltettem magamnak a kérdést: biztos, hogy itt akarok élni? És mindennap ezt válaszoltam: igen... ez az én világom! 

Hogyan alakította át az életedet ez a felismerés?

2019-ben eljutottam oda, ami számomra egy nagy célkitűzés volt: a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Titanic című produkciót én koreografáltam, ami számomra szegediként egy mérföldkő volt. Ez nem csak egy csúcspontja volt a szakmai életemnek, de ott véget ért egy korszak. Ahogy elértem ezt a régóta dédelgetett álmot, véget ért egy három éven át tartó erősen depresszív életszakasz, amit megterhelt apukám elveszítése, a válásom, és egy óriás keresés, önismereti munka, hogy kiderüljön végre számomra, hogy Afrika, USA vagy Magyarország lesz az a hely, ahol végleg gyökeret tudok ereszteni.

A valódi kérdés gondolom nem is a földrajzi helyszín volt. Mit kerestél valójában?

Önmagamat kerestem. Igazából azt akartam tudni, melyik vagyok én. Rájöttem, hogy mindháromhoz kötődöm: a családom Magyarországon él, de javíthatatlanul ambíciózus vagyok, szakmailag az USA elképesztő fejlődési lehetőséget kínál, Zanzibáron pedig boldogan élnék. Így ahogy elértem ezt a szakmai mérföldkövet, és közben átléptem a negyvenet is (nevet), átszakadt egy gát. Megszületett bennem a felismerés, hogy én már megharcoltam a harcaimat, és mostanra váltam igazán önmagammá. Így amikor a következő kiutazásomkor ott állt velem szemben a mostani párom, születendő gyermekem édesapja, azt éreztem, merhetek szabadon szeretni. Nagyon fontos volt, hogy annyi keresés, próbálkozás, fájdalom után ki tudtam mondani azt, hogy „ez vagyok én”!

Mi segített eljutni erre a pontra, hogy meg tudd fogalmazni, és vállalni merd azt, aki te vagy?

Számomra ennek az egész életútnak a legfőbb tanulsága, hogy merni kell őszintén szeretni! Erősen hangzik kimondva, de az első szerelmem óta ő a második szerelmem – miközben volt egy házasságom is... Amiért végtelenül hálás vagyok a sorsnak, mert sok mindent köszönhetek annak a kapcsolatnak és persze szerelemnek gondoltam azt is, de hiába harcoltam, nem működött. Ma már tudom az okát.

Az első kapcsolatom megszakadása nekem annyira fájt, hogy ott és akkor elhatároztam, hogy én soha többet nem akarok ennyire közel engedni magamhoz senkit. Így léptem házasságra, ezért tönkre is ment. Egész idő alatt visszatartottam valamit, amire akkor ébredtem rá, amikor az életemben bekövetkező tragédiákon átmentem. Akkor született meg bennem, hogy nem akarok tovább így élni. Nem tudok nőként tovább úgy élni, hogy csak egy pontig engedek közel magamhoz bárkit. Afrika volt az egyedüli hely, ahol mindez leszakadt rólam. 

Mi vezetett oda, hogy sorsdöntő lépésre szánd el magad?

Az kellett, hogy találkozzak önmagammal. Persze ez a találkozás néha annyira fáj, hogy legszívesebben az egész életedet kidobnád az ablakon. Van az az állapot, amikor csak dübörögnek a kérdések: Hogy tudtam ezt ennyire elrontani? Hogy lehet, hogy nem láttam ezt? Hogy lehet, hogy most meg tisztán látom? De ez nem könnyű, mert néha a világ olyan torz tükröt tud tartani, hogy simán elhiszed, amit benne látsz. Sokan terápiában jutnak el az önmagukkal való találkozásig, nekem ez nem volt elég. Nálam valamiért úgy alakult, hogy földrajzilag van egy pont, ahova  amint leteszem a lábamat, nem tudok más lenni, csak önmagam. Ma már azt is tudom, hogy ez az erő bennem van, bárhová megyek. Itthon is érzem, és már nem függ attól, hogy helyileg hol vagyok. 

A mostani tudásoddal milyen útravalót adnál a húszas éveiben járó önmagadnak?

Azt mondanám magamnak: merj őszintén élni, dönteni és figyelj befelé, még akkor is, ha az ellentmond minden téged körülvevő ember véleményének, vagy minden racionális vagy éppen emocionális gondolatodnak. Mert mindig van belül egy hang, ami az igazat mondja... néha nagyon halkan, finoman, néha ordítva, de mindig jelez, mindig figyelmeztet és elmeséli, hogy mi helyes és mi a torzítás, csak legtöbbször figyelmen kívül hagyjuk ezt a jelzést, mert fiatalon úgy érezzük ez hang csak bekavar és megbonyolítja a sokkal “könnyebb”-nek látszó utat.

 

A cikkben szereplő valamennyi kép a történet szereplőjének tulajdonát képezi.