„Ebben a térben és időben most anya vagyok, feleség vagyok, gyermek vagyok, testvér vagyok, ismeretlen ismerős vagyok, önkéntes segítő vagyok, koramentor vagyok. Egy vagyok közületek az emberek közül. Egy vagyok, akinek ezer arccal ezer harca volt.”
Hogyan zajlott az első terhességed a kislányoddal? Volt bármilyen előjele annak, hogy nincs minden rendben?
Támogató környezettel arra készültem, hogy lesz egy csodálatos világunk, és kiteljesedik a családnak a fogalma, azáltal, hogy lesz egy gyermekünk. Elmentem egy védőnői tanácsadásra, ahol nem volt egyértelműen beazonosítható a babának a szívhangja, így bementem a helyi kórházba, ahol az orvos tájékoztatott, hogy sajnos rossz hírt kell velem közölnie, a gyermekem már nem él. Szembesülve a visszavonhatatlannal, az első mondatom annyi volt: Hol hibáztam?
Mi az, ami leginkább segített a trauma feldolgozásában?
Naplóztam, mindent naplóztam. Ez volt a módszerem, építettem önmagamat. Folyamatosan írtam ki magamból azokat a dolgokat, amik velünk történtek. A társadalomi elvárás szerint hat hét után alkalmas vagy arra, hogy kimenj az emberek közé, visszamenj dolgozni. Hát én hat hét után erre alkalmatlan voltam.
Kik jelentették számodra a legnagyobb segítséget a férjeden kívül?
Írtam, sírtam, jegyzeteltem, beszélgettem, ezeket csináltam, de leginkább a sorstársaimmal. Csak olyannak akartam hinni, aki már tudta, mert megélte az életének törését gyermekének elvesztésében
Nagy százalékban, amikor valakiknek ilyen gyermekveszteségük van, családok vagy megerősödnek, vagy szétmennek. Rajtunk sokat formált és sokat erősített így is. Mi a férjemmel azt éreztük, hogy a másikat támogatni kell, és hogy együtt meg tudjuk csinálni.
Ezt követően pedig pár hónappal később bekövetkezett a csoda…
Igen így volt, pár hónap múlva ismét babát vártunk. Az előzmények miatt veszélyeztetett terhesnek minősítettek. Próbáltam mindenre odafigyelni. Felimertem azt, hogy a kislányommal kapcsolatosan gyász folyamatával nem terhelhetem a kisfiamat, mert ha én ezt őrá terhelem, akkor az mindannyiunknak egy nehéz teher lesz.
Biztonsági okokból a terhességed 35. hetén befeküdtél a klinikára. Ez egyfajta anyai megérzés volt? Mondhatjuk ezt?
Voltak félelmeim, amelyekről beszéltem az orvosommal, mondta, hogy nézzük meg, mekkora a baba. Érettnek volt minősítve. Írhattunk esetleg egy kérelmet a császármetszésre, amelyet akkor éjszaka meg is tettünk.
Miután megkaptam az engedélyt, egy évvel később ugyanazon a klinikán, ugyanazon szülésznőkkel körülvéve, ugyanazzal az orvossal, ugyanazokkal a segítőkkel megéltem azt, hogy az aggódásom valakiért átértékelődött.
Akkor ez a történet boldogan és jól végződött…
Sajnos nem teljesen… Az ébredés után körülbelül egy bő órával bejön egy doktornő, meg azt hiszem, egy védőnő, és akkor mondják, hogy rossz hírük van, a babát el kellett vinniük. Elvitték a NIC-re. Mondom, hova vitték? Egyszerűen nem értettem. Nagyon jó doktornéni volt, aki a tényeket mondta:
„Kétszer nyakára csavarodott a köldökzsinór. Nem tudom, hogyan, de magában Éva jól működik az anyai megérzés, így a császármetszés valószínűleg megmentette a kicsi életét”
Gondolom ezek után a széltől is próbáltátok óvni a kisfiadat…
Túlféltjük ezeket a gyerekeket. Az első időszakban biztos. De utána jön azért a mély fölismerés, hogy ők nem arra születtek, hogy túlféltsük őket, és eséllyel körülvéve óvjuk az ő világukat. Ők az életre kell, hogy nevelődjenek. Úgyhogy lassan nyitottuk a tereket a lehetőségekhez mérten, de mégis én nagyon örülök, hogy ilyen kis vagány, életrevaló kissrác lett belőle.
Hogyan lettél koramentor? Akik ilyen traumán mennek keresztül, azok ritkán akarnak ezt követően segítő szerepet vállalni…
Az első szülésem, mikor lezajlott, kijöttünk az intézményből, akkor azt fogadtam meg, hogy én ide visszajövök egy év múlva. Visszamentem. Amikor eljöttünk a koraszülött intenzívről, akkor azt mondtam az osztályon, hogy én ide egyszer visszajövök segíteni. 2014 januárjától körvonalazódott a segítő munkám a sorstársakkal. A képzéseket követően lehetőséget kaptam, hogy mentorként, majd szupermentorként más családokon segítsek a szegedi Korábban Érkeztem Alapítvány munkatársaként. 2015-től pedig a Szegedi Gyermekklinika koraszülött intenzívosztály sorstárssegítője lettem.
Mesélnél ennek az egésznek a folyamatáról?
A szülők, amikor ide először bejönnek, akkor egy ismeretlen útra lépnek, mert nem tudják, hogy ez még miről szól. Utána, mikor ezt a helyiséget bemosakodva, beöltözve elhagyják, akkor pedig kapnak egy iránymutatást, hogy hol találják az ő kisbabájukat. Az alapítványnak az egyik legnagyobb ékessége az, hogy nem csak a koraszülött gyerekekkel foglalkoznak, hanem az egész családdal. Úgyhogy a szülő támogatás is létezik, hiszen ahhoz, hogy ezek a gyerekek ebbe a világba bele tudjanak lépni, és teljes értékűvé tudjanak válni, ahhoz egy ép családot kell, hogy megmutassunk.
Szerinted mi a momentum, amivel te a leginkább segíteni tudsz ezeknek a szülőknek?
Az ölelésnek a fontossága nem kézzelfogható, hiszen, ha ott vagyok az inkubátor mellett a szülőkkel, ott van arra lehetőségünk, hogy beszélgessünk. Ilyenkor megkérdezem tőlük, hogy jól esne egy ölelés? És akkor kapaszkodnak ebbe, hogy igen, most nagyon jól esne.
Honnan jött a könyved ötlete?
Több, mint 10 évig írtam a naplómat, amit a fiam miatt foglaltam össze, és amikor ez az idő eltelt, azt mondtam, hogy ezt el tudom engedni. Akkor felkínáltam a Korábban Érkeztem Alapítványnak, hogy szeretném olyan emberekhez eljuttatni, akiknek segíthet. Az alapítvány ezt követően Ezer (H)arc címmel pedig könyv formájában megjelentette.
Ha csak egy embernek segítek vele, ahogy a történetem megosztásával is, már megérte.
Éva szakértői interjúja és története az alábbi linken tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=hyaU4Ia19m4