Horváth Hella egyedülálló anyaként élte sűrű, munkával túlterhelt hétköznapjait. Az év második felében már érezte, hogy nagyon elfáradt, de neki célja volt: fia továbbtanulását segíteni minden erejével. Egy nap azonban torokgyulladást kapott, ami nem várt fordulatot vett. Hella egyik napról a másikra szinte teljesen lebénult. Ebből az állapotból egy nehéz, de ma már kimondhatjuk, hogy sikeres rehabilitációs és önismereti utat megtéve elérte újabb céljait.

Mi volt a betegséged során a mélypont? Mik jelentették a legnagyobb nehézséget számodra?

A Guillain-Barré szindróma, egy igen ritka autoimmun betegség, amely elsősorban a motoros idegek gyulladásával jár. Ami engem illet, szinte teljesen lebénultam, a hosszú kórházi majd rehabilitációs kezelésekről hivatalosan kerekesszékesként távoztam. Nekem ez volt az, ami a mélypontot jelentette és egyben a fő motivációm is ez lett, hogy márpedig én ebből fel fogok állni.

Kitűzted a célt, ami egy jó kezdő lépés, de nem volt ez ennyire könnyű út.

Azt nem tudom mondani, hogy könnyű volt, de már a kórházban, amikor tudtam érzékelni a valóságot magam körül, egy nagyon érdekes érzés kerített hatalmába. Akkor én úgy éreztem, mintha egy nullponton lennék. Nem egy rossz vagy egy jó, hanem egy abszolút nyugalmi állapotban éreztem magam. Mintha megérkeztem volna oda, ahonnan indulnom kell.

Mi minden változott az életedben a betegség hatására?

Gyakorlatilag minden megváltozott. Mindjárt kezdem azzal, hogy az akkori lakásomat nem tudtam használni, így új otthont kellett keresnem magamnak. Első látásra beleszerettem abba az első emeleti lakásba, ahol most élek. Azonnal elhatároztam, hogy ha az az ára, hogy meg kell tanulnom lépcsőre menni, akkor meg fogok tanulni lépcsőre menni. Ezen kívül pedig könyvtárosként továbbra sem tudok dolgozni és életem korábbi nagy szenvedélyét, az origami művészetet sem tudom már azon a magas szinten folytatni, ahogyan azt csináltam a betegség előtt.

Milyen lépéseket kellett megtenned, hogy elérd a kitűzött célod és felállhass a kerekesszékből?

Eleinte nagy célokat tűztem ki, mint például, hogy fel fogok állni és menni fogok. Ezeket a célokat azonban nem tudtam elérni és ez nagyon megtört. Stratégiát kellett váltanom. Meg kellett néznem, hogy mi az a módszer, amivel egyensúlyban tudom magam tartani, ezért apró célokat kezdtem el kitűzni és közben rájöttem arra, hogy az apró célok fognak majd a nagy cél felé vezetni. Meg kell tanulnom érteni és értékelni azt az utat, ami a célig vezet. Ez az új hozzáállás meghozta azokat az apró sikerélményeket, amelyek előre tudnak vinni és tartják bennem ezt az optimista lelkületet. Ezért van az, hogy ma már, még ha mankóval is, de tudok járni.

Nem csak, hogy tudsz járni, hanem hihetetlen kitartásodnak hála, túrázni is mész. Ehhez, illetve úgy általában a mindennapi kihívások leküzdéséhez, honnan merítesz erőt?

Mindig is tevékeny életet éltem. A túrázás, a természet és főképp a madarak szeretete jóval a betegségem előtti időkre nyúlik vissza. Találtam egy eszközt (én csak nyúlcipőnek hívom), amely megtámasztja bénult lábszáraimat, valamint egy fantasztikus túracsoportot, akikhez időnként tudok csatlakozni. Így megint érzem, hogy a sok küzdelemnek volt értelme. Véleményem szerint mindig vannak az ember életében olyan kulcsmondatok, amik képesek minket tovább lendíteni a legnagyobb nehézségeken is. Ha valaki megtalálja az adott helyzetben azokat az apró pontokat, amik örömöt adhatnak, akkor bármilyen megpróbáltatásból képes lesz felállni.