Hogy vetted észre, hogy valami nincs rendben az egészségeddel?

Alig, hogy elkezdődött a közös életünk a férjemmel, nem sokkal azután, hogy megkérte a kezem, kiderült, hogy nyirokcsomó daganatom van 16 áttéttel. (Non-Hodgkin limfóma.) Ekkor voltam 25 éves. Már jóval a diagnózis előtt éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Aztán egy ér kidagadt a nyakamon, és azt éreztem, hogy fel van puffadva az arcom. Rengeteg vizsgálaton túlestem, de a röntgenek nem mutattak semmit és az orvosok azt mondták, biztos valamilyen allergiám van. Akkor középvezetőként dolgoztam egy cégnél, és egyik nap a munkában a főnököm megkérdezte, hogy van-e valami bajom, mert olyan fura vagyok. Mondtam, hogy érzem, hogy valami nincs rendben, és el is sírtam magam. A főnököm nagyon határozott volt, fel is hívta néhány ismerősét, és másnap már a kórházban fogta az orvos a kezemet, hogy lehet, hogy ciszták vannak a nyakamban. Álmomban nem gondoltam volna huszonévesen, hogy nekem rákom lehet. Aztán mondták, hogy van egy hatalmas daganatom, 16 áttéttel. Nem akartam elhinni. Aztán kimentem, mondtam a vőlegényemnek, hogy daganatos vagyok. Ott átkapcsolt az agyam. Arra gondoltam, hogy én semmiképp nem halhatok meg, mert csodálatos az életem. Pedig azt mondták, hogy az utolsó stádiumban vagyok, és két hetem van hátra. Azonnal megműtöttek.

És szerencsére nem következett be a legrosszabb.

A kilenc hónap kemoterápiás és sugárterápiás kezeléssorozat közben kétszer, ha eszembe jutott, hogy meghalhatok. Folyamatosan igyekeztem fenntartani azt a hitet, hogy velem minden rendben lesz. Amikor a harmadik kemó után a derékig érő hosszú hajam kihullott, megráztam magam, és azt mondtam, én akkor is megmutatom, hogy életben tudok maradni. Emellett rengeteget ettem, akkor is, ha nem éreztem az ízeket vagy minden falatnak keserű íze volt. Mentem előre. Emlékszem, az utolsó kezelés után hajtottam át a Szabadság hídon, és arra gondoltam, hogy úristen, ezentúl járhatok majd szabadon a piacra? Mehetek emberek közé? Élek? Zokogtam, hogy életben vagyok. Zokogtam, hogy legyőztem a rákot. A betegségem után aztán teljesen más életet kezdtem élni, mint azelőtt. Ott hagytam a pörgős, stresszes munkahelyemet, és megvalósítottam egy álmomat, hogy kozmetikus legyek.

Mi következett ezután?

A férjemmel szerettünk volna egy kisbabát, de az orvosok azt mondták, hogy 5 évet érdemes várnunk a gyermektervezéssel. Ezt kivártuk, majd elmentünk egy klinikára, ahol rengeteget próbálkoztunk. Majd az utolsó beültetés előtt éppen volt egy kontrollom még a betegségem miatt, ahol a hasi ultrahangnál azt mondta az orvos, hogy lát valamit a vesémnél, ami lehet, hogy ciszta. Aztán további vizsgálatokat végeztek, amikből kiderült, hogy vesedaganatom van. 8 év után újra rák. Nem hittem el, hogy így fogom leélni az életem, hogy folyamatosan elő fog valami jönni. Rettegtem a kemoterápiától is. Először úgy volt, hogy ki tudnak venni egy darabot a vesémből és úgy megmenthetik, de erre nem volt lehetőség. Egy hat és fél órás műtéttel kivették az egész vesémet.

A műtét megmentett a további szenvedésektől, emellett a gyerektervezést sem adtátok fel.

Amikor itthon már végleg kilátástalanná vált a helyzetünk, elutaztunk egy külföldi klinikára, ahol teljesen másféle kezelést kaptam, mint amit itt megszoktam. Habár az első beültetés ott sem sikerült, a másodiknál már minden rendben volt. Amikor itthon megcsináltam a terhességi tesztet, és megmutattam a férjemnek, hogy sikerült, hogy pozitív, akkor mindketten zokogtunk. A terhességem is csodálatos volt. A föld fölött lebegtünk 3 méterrel.

Mit lehet most tudni rólad? Milyen az életed?

Most azt mondom, hogy jól vagyok, és hiszek benne, hogy nem is lesz semmi baj. A gyermekem 6 hónapos csoda, imádom a férjemet, imádom a munkámat. Azt mondom, köszönöm, de eldobtam a panasz kulcsát. Innentől kezdve anya szeretnék lenni, ember és boldog. Az életet nem leélni szeretném, hanem megélni. Nagyon szépnek találom az életet, amit nagyon meg kell becsülni. Oda kell figyelni, hogy egészségesek maradjunk. Viszont az egészségügy nem arra hivatott, hogy azt mondja, tessék eljönni évente egy teljes kivizsgálásra. Saját magunknak kell odafigyelnünk magunkra. Ebbe az is beletartozik, hogy önvizsgálatot tartsunk. Ha mindenki csak egy kicsivel többet figyelne oda magára, minden rendben lenne. Ez a titok. Mert ha időben észrevesszük, hogy baj van, nagyobb az esélyünk a túlélésre. Fontosnak tartom azt is, hogy ezeket a gondolatokat másokkal is megosszam. Nálam, a Pink Lótusz Kozmetikában gyakran szervezek motivációs programokat, eseményeket, ahová meghívok különféle orvosokat és felhívjuk a figyelmet a prevencióra és az önvizsgálat fontosságára.

„Erika nem hagyta, hogy meginogjunk. Akadály volt előttünk, de nem legyőzhetetlen” – Erika férje Péter.

Alig pár nappal a lánykérés után derült ki, hogy Erika beteg. Hogy élted meg a diagnózist?

Sokként éltem meg. Mindenki tudja a rákról, hogy halálos kimenetelű is lehet, de amíg a közvetlen környezetedet nem érinti, addig szinte fel sem fogod. Velem is ez történt. Óriási meglepetésként ért. Amikor aztán az orvos elmondta, hogy mi mit jelent, az még negatívabbá festette a képet: a legkeményebb kezelés jön, tar kopasz lesz a beteg, stb. Ezek kemény információk. Erika viszont igazi küzdő. Olyan pozitív egyénisége van, ami arra inspirálta őt, hogy nem szabad elszomorodni, és nem szabad feladni. Nem arra figyelt, hogy rosszul van, hanem a megoldást kereste. Sőt, gyakran még humorizált is. Nem hagyta, hogy meginogjunk. Akadály volt előttünk, de nem legyőzhetetlen. Aztán amikor hosszú évek után másodszorra is rákkal diagnosztizálták, feltettük a kérdést, hogy „ennek már sose lesz vége?” Ekkor már nem volt sokkhatás, ekkor már ismertünk minden lépést. De szerencsére végül elég volt „csak” egy műtét ahhoz, hogy megszabaduljunk a betegségtől. Ilyenkor viszont elgondolkodik az ember, hogy soha nem lehetünk biztosak az egészségünkben.

És közben ott volt a baba-projekt is.

A második diagnózis kettévágta ezt az álmot egy időre. Szünetet kellett tartanunk. De ekkor sem inogtunk meg. Ahogy próbálkoztunk, és nem lett eredmény, akkor sem. Mindig csak a következő lépésre koncentráltunk. Erika érdekes volt, mert sokkal megtörtebbnek és szomorúbbnak tűnt, mint a betegsége alatt. Férfiként ezt furcsa kimondani, de azt gondolom, ha egy terhesség nem sikerül, azzal az anya is meghal egy kicsit. Nyilván az apát is megérinti a dolog, de ez egy anyának sokkal nagyobb veszteség lehet. Támogattam Erikát. Nem adhattuk fel. Ezúttal sem. Most, hogy végre a karunkban tarthatjuk a kisbabánkat, azt gondolom, hogy mindent megért a küzdés. Azt mondják, a férfiak erősebbek, ők nem sírnak, de én a szülőszobában elérzékenyültem. A gyerek tökéletes, boldogok vagyunk, nagyszerű dolog apának lenni.