„Soha senkinek nem engedhettem meg, hogy sajnáljon” – interjú Keresztesné Sándor Katalinnal, a Richter Főnix Közösség tagjával.

Keresztesné Sándor Katalin szembenézett a stroke-kal. Az agyinfarktus egy olyan rosszulléttel kezdődik, aminek nincsenek előjelei. Ha azonban bekövetkezik, akkor minél előbb kezelni kell, hiszen annál nagyobb az esély a túlélésre vagy a teljes felépülésre. Katalin megismerte a mélységeket, mégis hiszi, hogy bármi is történt, az életben mindig a boldogságot kell keresni. Történetével bekerült a Richter Főnix Közösség tagjai közé.

Fonix hir04152- Gyakran mondogatod, hogy soha nem szeretted, ha valaki sajnál téged. Mit értesz ezalatt?

- Tisztán emlékszem arra az időszakra, amikor a betegségem miatt tolószékbe kényszerültem, és nem fogom elfelejteni azt sem, hogy milyen tekintetek szegeződtek rám akkor. Borzasztó érzés volt. Megdöbbentett, hogy felnőtt emberek milyen megvetően képesek a másikra nézni. Utána azt mondogattam a gyerekemnek, hogy soha ne nézzen így senkire, aki valamilyen fogyatékkal él, vagy aki egy kicsit is eltér a megszokottól.

- Mi történt veled pontosan?

- Arra emlékszem, hogy a lányommal ültünk otthon és egyszer csak elkezdett homályosodni a látásom, aztán nem tudtam megformálni a szavakat, majd már lépni se tudtam. Mindez hirtelen jött, a semmiből, és pár másodperc alatt lezajlott. Ha egyedül lettem volna, akkor nagy baj lett volna. Később agyi aneurizma műtétem volt, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy ki kellett venni a koponyámból egy részt. A fejközéptől a fülemig fel voltam vágva. Dr. Mucsi Zoltán műtött, ő akkor úgy magyarázta, hogy a stroke egy kerékpár belső gumijához hasonlít, ami egyszer csak elvékonyodik, megreped, és kijön belőle a levegő. Ilyen az ér is. Ha egyszer megreped, akkor kijön belőle a vér. Ilyenkor az agynak az a része elhal. A műtét előtt sokkot kaptam, egy hang se jött ki a torkomon. Nekem ott megmondta a doktor úr, hogy vagy életben maradok vagy nem. De nekem élnem kellett. Ott volt a gyerekem. Aztán a műtét utáni négy nap teljesen kiesett. Éberkómában voltam. Az első emlékem az, amikor az intenzív osztályon a nővér odajött hozzám, és azt mondta, hogy a kislányom minden nap itt járt, és várta, hogy felébredjek. 13 évesen lejött egyedül Orosházáról Szegedre, hogy az ajtóban ácsorogjon.

- Végül hazakerülhettél. Hogyan zajlott a gyógyulási folyamat?

- Nálam a stroke a beszédet nem érintette. Inkább a mozgásommal volt baj, amit főleg a finom mozgásoknál éreztem nagyon furcsának. Egyszer, amikor leszakadt a köntösöm megkötője, arra gondoltam, hogy visszavarrom, de amikor ezt megpróbáltam, akkor elhajlítottam a tűt. Nem éreztem, hogy tartom, így valószínűleg erővel próbáltam fogni, de azt sem éreztem. Körülbelül fél évig nem igazán tudtam mozogni. Fájdalmaim voltak. Testi és lelki is. Hiszen nem tudtam elfogadni, hogy ágyhoz vagyok kötve, és olyan alapvető dolgokra sem vagyok képes, mint a mosakodás. Arra is emlékszem, hogy mindig mindenki el szerette volna kerülni, hogy tükörbe nézzek. Nagyon gyenge voltam, alig voltam 45 kiló, nehezen tudtam járni, mégsem értettem, hogy miért óvnak ennyire. Aztán amikor senki nem látta, kibotorkáltam a fürdőszobába, megnéztem magam, és akkor megértettem. Tisztán emlékszem arra a pillanatra. Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam magamnak: így nem… Én ugyanolyan akarok lenni, mint voltam. És ez a kijelentésem vitt előre. Sokat kellett tornáznom is. Úgy kezdtem el, hogy fogtam egy kiló lisztet az egyik kezemben, egy kiló cukrot meg a másikban. Ami otthon volt, azzal tornáztam. Az ember, hogyha akar valamit és van célja, akkor bármit ki tud hozni az életéből, önmagából. Soha nem a problémát láttam, hanem mindig a megoldást kerestem. Optimistának kell lennünk, mert mit tudunk a környezetünknek felmutatni, ha nem vagyunk azok? Ha én nem tudok előre menni, akkor a gyerekemnek milyen példa vagyok?

- Pedig voltak még nehézségek az életedben…

- Nem sokkal a stroke után elváltam. Valahogy úgy éreztem, hogy nem kapom meg a megfelelő támogatást. Sokáig éltem egyedül a gyerekemmel. Mielőtt a mostani férjemet megismertem, akkor úgy éreztem, hogy nem vagyok még készen. Fel kellett készíteni magam a lehetséges találkozásra. Helyet kellett találnom ennek a szívemben és az életemben is. Ki kellett ürítenem egy polcot, változtatnom kellett. És szerettem volna jóra változtatni az életem. Ha az ember beteg, akkor a nőiességét is elveszíti, és nem tud arra figyelni, hogy vannak körülötte emberek. El kellett telnie egy kis időnek, mire rájöttem, hogy vissza kell nyernem a nőiességemet ahhoz, hogy teljes értékűvé váljak. Ma már hálás vagyok a férjemért, a munkahelyemért, vagy hogy meg tudtuk venni a házunkat. Hálás vagyok mindenért, amim van, és jól érzem magam. Én úgy gondolom, hogy azért élünk ezen a földön, hogy boldogok legyünk. Emlékszem, volt, aki megkérdezte tőlem, mert én a betegség után is megpróbáltam jól érezni magam, hogy miért nevetek. Én visszakérdeztem, hogy miért kellene sírnom?

Fonix hir04152- Aztán jött a festés…

- A festés nekem extázis, képes vagyok 8-9 órákat ülni bármelyik kép előtt, és azt érzem, hogy ez az, amiben igazán megtaláltam önmagam. Soha nem tanultam festeni. Fogtam a farostlemezt és ösztönből alkottam. Az idősek otthonában rengeteg képem ki van téve. Az otthon vezetője kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem ehhez, mert lekötné az idős embereket. Bízom benne, hogy segítek nekik, más lesz egy kicsit a hangulatuk. Emellett két önálló kiállításom is volt. A festészet által többet tudtam adni a környezetemnek, és nekem is segített meggyógyulni.

- Mit tanácsolsz azoknak, akik hasonló nehéz helyzetből próbálnak felállni?

- Ha valaki kezdi azt érezni, hogy a falak mennek össze, és szűkül a tér az életében, akkor rögtön öltözzön fel és menjen ki a szabadba. Már az, hogy felöltözöm utcai ruhába, fél siker. Az, hogy kimegyek az emberek közé és próbálok mosolyogni, próbálom magam jól érezni, annak ellenére, hogy mi történt velem, az már egy újabb siker. Ha elfoglalom magam, ha olvasok, festek, vagy kertészkedek, bármi legyen az, már akkor rengeteget segítünk önmagunkon. Én mindent tudatosan tettem az életemben. De mindehhez erő kellett. Megéltem a mélységem, megéltem a magasságom. Ha valaki ilyen bajban van, csak kapaszkodjon valamibe.